10.rész: Régi ismerős és a vacsora

Sziasztok! Megérkezett a 10.rész! Viszont már van chat is, és ha kommentbe linkelitek a blogotokat vagy a chatbe akkor kiteszem a cserékhez!:) Érdemes megnézni a szereplőket mert lett egy új srác, aki most még kevés szerepet tölt be a történetben, de később picivel több jelentősége lesz:) Köszönjük a kommenteket és a növekvő megtekintést:) Jó olvasást!:) xxIsabella

*Sarah szemszöge
Az ajtót egy húsz évesnek látszó nő nyitotta ki, igazából ötven volt, de sokkal fiatalabbnak nézett ki. Természetesen megismertem, Ő Kate anyukája, Mrs. Ashmor. Bőre makulátlan, vékony kecsesek a lábai, néhány ékszer a nyakába, tiszta Kate és pontosan olyan, mint egy évvel ezelőtt, hisz akkor láttam utoljára. Feszülő térdig érő szoknyát és vajszínű inget viselt, most, hogy jobban megnéztem még a stílusa is hasonlít egykori legjobb barátnőmére.
  - Üdv itt gyerekek! - köszöntött minket kedvesen, kissé "nyalisan". Mielőtt becsapódott mögöttünk az ajtó hátra néztem, a parkolóba tucat autó állt. Nem családi vacsora? A ház falait fekete színek fedték le, csodálatos bútorokkal. A hatalmas konyhából eléggé hangos beszélgetés foszlányok szűrődtek ki. Besétáltunk az említett helyiségbe. A tizenöt emberből csak Kate apukáját, anyukáját, aki bevezetett minket és pár unokatestvért, akik Kate-é voltak természetesen, csak őket ismertem fel, régen sokat lógtunk együtt. A többi tíz emberhez csatlakoztunk, pontosabban én, Ash, Niall és Kate üdvözöltük az asztalnál ülőket, és helyet foglaltunk. Enni kezdtünk, mikor feltűnt, hogy két szék üres. Ahogy ez a gondolat megfordult a fejembe, csengettek.
  - Nyitom! - kiáltottunk fel szinkronba Niall-el. Pár másodperces hatásszünet után mindenki nevetésbe tört ki, kivétel Kate-t. Végül Mr. Ashmor nyitott ajtót. Hangos trappolás, majd egy nagy barna lóbonc jelent meg a konyha ajtajában. Vigyor kerekedett a fiú arcára, belém csapott a felismerés.
  - Klaus! - pattantam fel reflexszerűen. Az egyik unokatestvérem volt, akit biztosan Chris hozott magával, hisz pár perccel később Ő is belépett.
  - Sarah! - ölelt meg szorosan. Pontosan két éve annak, hogy nem láttam. Nagyon örültem, majd kicsattantam. Pár percig ölelgettük egymást, hátamat égette Niall féltékeny(?) tekintete. Leültünk, pontosan egymással szembe Klaus-sal. Végig hülyéskedtünk, szórakoztunk, rugdaltuk egymást az asztal alatt, megszakadtunk a nevetéstől, de aztán a sok-sok ember kínos kérdésekkel kezdett bombázni engem.
  - Azt hiszem megkeresem a mosdót! - tettem két kezemet az asztalra és feltápászkodtam. Elindultam a lépcsőn felfele, de volt egy bibi. Nem tudtam merre van a mosdó. Kikötöttem egy teljesen idegen helyen. Levágódtam az ágyra, és hosszan fújtam ki a levegőt.
  - Végre megszabadultam azoktól.. - mondtam magamnak, kicsit se halkan. Úgysem hallhatta senki, hiszen egyedül voltam, vagyis azt hittem.
  - Én is így vagyok vele, nyugi! - nevetett fel valaki az ajtóban állva. Szívem biztosan kihagyott egy ütemet, de aztán felültem és rájöttem, hogy a bolond Klaus az.
  - Ahh..a frászt hoztad rám! De akkor nem vagyok ezzel a véleménnyel egyedül! - röhögtem fel. Megpaskoltam a mellettem lévő helyet, becsukta az ajtót és leült. Biztosan eltelt tíz perc, nagyon jól elbeszélgettünk, sokat mesélt Kanadáról ahova kiköltözött, én pedig mosolyogva hallgattam. Megszokásunk volt nagyon régen, hogy szana-szét csikiztük egymást, hát ez most is megtörtént. Hangos nevetésünket ajtó nyitódás fojtotta vissza.
  - Bocsi ha megzavartam valamit-fintorgott Niall. Mit keres itt? - De elvagytok tűnve már vagy húsz perce! - magyarázkodott az ajtófélfának támaszkodva.
  - Szerintem beszéljétek meg! - slisszolt ki az ajtón Klaus. De mire is célzott ezzel? Nem tudom. Egyedül hagyva az ír fiúval engem, aki a távozott után bevágta az ajtót és szinte követelőző szemekkel vizslatott.
  - Ki ez a srác? - szűkítette össze szemeit, mondhatni undorodva.
  - Az unokaöcsém!-itt büszkén elmosolyodtam.  - Inkább magyarázd el mi volt a múltkori! - értetlen szemeket meresztett rám, ezért folytattam. - Mond el, hogy mit érzel Kate iránt! - nem gondolkodtam, kicsúszott a számon az amire igazából kíváncsi voltam, biztosan csak a kis pezsgő szállt a fejembe. Szemeit pár másodpercre szorosan lehunyta és mélyet sóhajtott. Miután visszanyitotta látókáit azzal a ‚Te ezt nem értheted’ arckifejezéssel bámult mereven rám, üveges tekintettel. Nem szólt semmit se, én pedig nem értettem semmit.
  - Akkor elmondom! Szerettem, tényleg. Aztán kiderült, hogy csak érdekből van velem, a családjaink miatt! Elmúlott az amikor ránézel és remeg a lábad, amikor ellep a rózsaszín köd! De erről csak te tudsz, így azt is tudhatod, hogy én - szakította félbe mondatát Kate hangja a küszöbről. Próbálkozott a mosollyal, ami természetesen sikerült is, de látszott, hogy nem igazi. Most nem volt dühös, sem haragos. Azt hiszem tökéletesen játszotta a szerepét. Együtt, szótlanul visszamentünk a konyhába. Roppantul elszaladt az idő, már este hét órát mutatott a bizsu karórám. Mr. Ashmor kiterelt minket a hatalmas nappaliba, míg a vacsora második fele elkészül. Néhányan beszélgettek, Olívia, azaz Kate anyukája szegény Niall-t nyaggatta az eljegyzéssel kapcsolatban. Én meg csak ott ültem a kanapén, és bámultam a szerepüket játszó színészeket a tévében. Ujjaimmal doboltam a combomon, közben azon gondolkodtam, hogy vajon mit is szeretett volna mondani Niall amikor jegyese félbe szakította. Talán azt akarta mondani, hogy nem vagyok számára közömbös? Ugyan dehogy! Sarah hova gondolsz, a barátnőd jegyese! Egészen addig ‚nyaggattam’ magamat ezekkel a kitalációkkal amíg az egyik aranyos kislány le nem ült mellém.
  - Téged hogy hívnak? - nézett rám aranyosan, amitől nekem azonnal mosolyognom kellett. Milyen ártatlan, fogalma sincsen még, hogy az élet milyen kemény is tud lenni.
  - Sarah vagyok, és te? - simogattam meg arcát, mire felkuncogott.
  - Sabrina! És mond szerelmes vagy? Én igen, van egy fiú az oviban! - áradozott kissé pöszén, de ez csak még aranyosabbá tette az egész szituációt. Valahogy a kisugárzása megnyugtatta szívemet, viszont a kérdése újabb kételyeket tépett fel bennem.
  - Nem, nem vagyok az! - kacsintottam rá, igazából nem is tudtam a választ. Hirtelen a kis testét egy anya védelmező kezei emelték el a kanapéról.
  - Bocsánat a sok buta kérdésért! - mosolyodott el Sabrina édesanyja, simogatva kislánya szőke tincseit. Közölte, hogy még a vacsora előtt el kell menniük, így már nem is beszélgettem többet a lánnyal, se az anyukájával. Újra egyedül éreztem magamat, hiába voltam társaságba, mégis a magány húzta a padló fele lelkemet. Mielőtt elkezdtem volna agyalni Niall-en addigra már bent helyezkedtünk el a konyhában. A lehető leggyorsabban elfogyasztottam az ételt.
  - Szerintem én haza indulok! - tisztába voltam vele, hogy vagy egy órás séta lesz, de nem érdekelt. Nem akartam Niall-el egy helyen tartózkodni. Vagy inkább nem akartam azt az érzést amit Ő okozott, igen erről van szó. Mindenkitől elköszöntem, kivételek a lakótársaim mivel velük ma még minden bizonnyal találkozom, őket úgy hagytam ott, hogy ‚majd gyertek’. A konyha ajtóból még visszapillantottam a kisebb ‚tömegre’, egyedül Niall tekintete volt aggódó, de zavart is. Mindenki más arcán a felhőtlen boldogság tükröződött. Miután a házi gazda kikísért a sötét úton, magányosan, összezárva agyszüleményeimmel sétáltam. Járt az eszem, mint a gép, hihetetlen elképzeléseim születtek Niall-ről, meg arról amit mondani akart. Legalább tíz percet sétálhattam, mikor valaki futólépéseit hallottam meg magam mögül. Szemeim kipattantak, majd' elállt a lélegzetem amikor a ‚titkos idegen’ kezét gyengéden szám elé helyezte. Várjunk! Mi van? Gyengéden?
  - Shht! Csak én vagyok! - szívemről hatalmas kő esett le..